A szerkezeti képletek ugyanolyan módon és mértékben hatják át a kémiai szakirodalmat, és annak ugyanolyan természetes közlési eszközei, mint amilyen magától értetődő természetességgel alkalmazzuk és értelmezzük a szavakat a mindennapi nyelvhasználatban. Ha valaki a minden napokban egy tárgyról (például egy számítógépről) beszél, akkor többnyire nem kételkedünk abban, hogy az a tárgy valóban az, aminek állítja (számítógép, nem pedig kávéfőző). Hasonlóan, ha egy kémiai szakkönyvben vagy egy folyóiratcikkben találkozunk szerkezeti képletekkel, többnyire az köti le a figyelmünket, hogy a mű szerzői mit mondanak az adott vegyületről, annak tulajdonságairól, kémiai reakcióiról – azon viszont ritkán merengünk el, vajon magát a szerkezetet a szerzők honnan ismerik vagy hogy mennyire lehetünk biztosak annak helyességében. Azonban egy vegyület kémiai szerkezetét nem lehet úgy „látni”,mint egy valódi tárgyat. Az atomok kapcsolódási sorrendjét és térbeli elrendeződését indirekt módon, fizikai-kémiai mérési adatokból következtetjük ki. Ennek a szerkezet-meghatározási folyamatnak a végeredménye nagymértékben függ részint az adott molekuláról megszerezhető kísérleti adatok mennyiségétől és minőségétől, részint pedig az ezekből levont következtetések helyességétől Így tehát az, hogy valóban jó szerkezeti képletet társítunk-e ahhoz az anyaghoz, amiről beszélünk (vagyis a „számítógép” biztosan nem „kávéfőző”), közel sem olyan magától értetődő, mint ahogy azt sokan gondolják. Ezt mutatja, hogy a kémiai irodalomban közölt molekulaszerkezetek meglepően nagy arányban tévesek, amire már számos, a témát vizsgáló szerző rámutatott – ezek közül itt most csak négy jellemző példára hivatkozunk.