A kémiai szerkezetfelderítés és anyagazonosítás egyik fontos fizikai módszere az infravörös (IR) spektroszkópia,1 amely a molekulák rezgéseinek gerjesztésekor lejátszódó energiaátmeneteket vizsgálja. Az infravörös spektumban mért elnyelési sávokat általában a sávmaximumok helyével, azaz frekvenciájával, valamint intenzitásával jellemezzük. Molekuláris szinten az infravörös abszorpció (fényelnyelés) irányfüggő jelenség: az adott frekvenciánál mérhető elnyelés mértéke attól is függ, hogy milyen irányból és milyen polarizációval érkezik a sugárzás a molekulára. A szokásos kémiai anyagminták (porszerű szilárd anyagok, tiszta folyadékok, vagy odatok, és gázok) IR spektroszkópiai mérése során azonban az irányfüggést általában nem érzékelhetjük, mert az anyag molekulái rendezetlenül vannak jelen a mintában és a méréshez is természetes fényt használunk. Ha viszont rendezett felépítésű mintával van dolgunk, amelyben a molekulák valamilyen irány mentén orientálódnak, akkor érdemes lineárisan polarizált fényt alkalmazni, mert ezáltal lehetővé válik az elnyelési sávok irányfüggő, ú.n. polarizációs jellemzőinek tanulmányozása is. A sávpolarizációs irányok nagyon értékes anyagszerkezeti információt hordoznak: ismeretük perdöntő lehet bizonyos molekulaszerkezeti, illetve sávhozzárendelési kérdések eldöntésében